Változás küszöbén a pedagógus-továbbképzés

« előző oldal
következő oldal »

Mennyire volt megelégedve a szaktárca az ellenőrzés és a minőségbiztosítás rendszerével?

Megmondom őszintén: nem igazán! Elég korlátozottan működött ez régebben és még most is korlátozottan, hiszen pár éve került be a rendeletbe, hogy az Oktatási Hivatal ellenőrizheti a képzőket az adott helyszínen. Mindez azonban mindig elsősorban attól függött, hogy van-e rá elég idő, van-e ehhez elegendő munkaerő, van-e elég forrás hozzá. Szerintem mindegyiknek fogytán van az Oktatási Hivatal. Ezért ez az ellenőrzés meglehetősen nagyvonalú vagy hiányos. Jól látható, hogy a továbbképzések szervezésében jelentős EU-s és állami forrás volt és még jelenleg is van. Komoly gond, hogy tulajdonképpen „bárki" elindíthat egy továbbképzési kérelmet akár úgy is, hogy a közoktatási, köznevelési célokhoz nem szorosan vagy csak nagyon távolról illeszkedő célokat teljesít. Azzal, hogy kitölti az akkreditációs kérelmet, akár a tervezett oktatók nevét is feltüntetve (ezek a személyek ilyen-olyan végzettséggel és kompetenciákkal rendelkeznek), bemutatja a szükséges igazolásokat, de ettől függetlenül még nincs meg a garanciája a továbbképzés színvonalának. A továbbképzők részére pedig az okozhat gondot, hogy valaki jelentkezik egy továbbképzésre, bekerül egy heterogén csoportba (településtől, iskolatípusoktól, végzettségtől függően), ahol felmerülhetnek érdekkonfliktusok: pl. mennyi ideig tartson a továbbképzés, mire helyeződjön a hangsúly? Pl. a 30 órába hogyan fér bele a tréning és az elmélet, lehet-e ezen rövidíteni, a szüneteket össze lehet-e vonni, esetleg később kezdődik a szombati etap, mert csak akkor ér be a vonat, amivel jönnek a résztvevők, és még sorolhatnám. Ez a képzőkre jelentős nyomást gyakorol. Előfordul az is, nem is ritkán, hogy nem feltétlenül kerül a továbbképzés teljes időben kitöltésre. A továbbképzők is nagyon változó minőségben tettek eleget a vállalt céloknak, és a tanárok elégedettsége is változó volt. Miközben voltak, akik felkészült szakemberekkel, nagyon releváns témákban, nagyon komoly továbbképzéseket szerveztek, szerveznek, a piac összetettsége miatt voltak és vannak olyan továbbképzések is, amik azért eladhatók ma is, mert azokat különösebb erőfeszítés nélkül is el lehet végezni. Ez egy súlyos gond. Felmerül a kérdés, hogyan lehet ezen változtatni, hogyan lehet erősíteni a rendszert, hogy a minőség jobb legyen? Ebbe a folyamatban illeszkedik egyrészt a pedagógiai szakmai szolgáltató intézmények egyfajta újraépítése a köznevelési törvény és a pedagógia-szakmai szolgáltatásokról szóló 48/2012. EMMI-rendelet keretei között, illetve annak szabályozása, hogy bárki nem szervezheti majd ezeket a továbbképzéseket a jövőben.

Van arról elképzelés, hogy miután teljesítette a pedagógus a hétévenkénti 120 óra továbbképzést, hogyan lehetne nyomon követni annak eredményességét?

Jelenleg zajlik a TÁMOP-3.1.5 pályázat megvalósítása, amely részben ezzel foglalkozik, ezért nagyon kíváncsi vagyok az abban megfogalmazódó javaslatokra. Nekem erre jelenleg nincs konkrét javaslatom. Ez egy izgalmas kérdés, de alapvetően a jelenlegi továbbképzések minőségbiztosítását sem látom megoldottnak. Az egész akkreditációs folyamat rendszere jogilag nagyon rendezett. Elkészítik, benyújtják, javítják, jegyzékre kerül, meghirdetik, bejelentik, lezajlik, majd kiadják a tanúsítványt, és az értékelőlapokat minden alkalommal kötelezően kitöltik. Ez rettentő lecsupaszítása a folyamatnak, de ezek az elemek mind afelé mutatnak, hogy a rendszer minőségbiztosított. Valahogy mégis az az érzésem, hogy jelentősen kellene még fejleszteni. Látva a TÁMOP 3.1.5 különböző beszámolókra készített prezentációinak tartalmát, a szakértők is ezt a megállapítást támasztják alá, és van remény jó koncepció kialakítására.

Nem lehetne a nemzeti köznevelésről szóló törvény végrehajtási kormányrendeletében szabályozni, hogy milyen kötelezettségei vannak a pedagógusoknak egy továbbképzés elvégzése után?

Abszolút lehetne, és nagyon jó lenne, ha a megújítási javaslatok között ez is szerepelne. Beépülhetne akár a pedagógus-továbbképzésről, a pedagógus-szakvizsgáról, valamint a továbbképzésben részt vevők juttatásairól és kedvezményeiről szóló 277/1997. (XII. 22.) kormányrendeletbe, akár külön rendelkezésként, vagy a pedagógus-életpályába, az azt szabályozó kormányrendeletbe lehetne beépíteni valamilyen módon. Nagyon hasznos lenne például, ha valaki elvégez majd egy tanfolyamot, amelyen a személyisége fejlődött, a tudása gyarapodott, egy csomó új tapasztalatra tett szert, akkor erről valamiféle összefoglalót készítene a kollégái számára. Egyébként ezt sokan megteszik e nélkül is. Persze létezik egy „önműködő rendszer" is. Tanárként én is voltam olyan továbbképzésen, ami kiemelkedően jó volt, az előadó nagyon jókat mondott, mindenki csüggött a szavain. Olyan is volt, ami vacak volt, akkor borzasztóan el voltam keseredve, az egésznek semmi értelme nem volt, csak kidobtunk egy csomó időt és pénzt. Az ilyeneknek persze a szakmában híre megy, a képzéseknek visszhangja van, de a probléma az, hogy ez nem hivatalos külső kontroll, nem átlátható és főként nem hiteles információs csatornákon terjed. Egyes vállalkozások közvetlenül keresik az iskolákat, kínálják a „portékát". De ha nincs ott a továbbképzések mögött valamely rendszeres és átlátható ellenőrzési forma, ami igazolja, hogy tényleg rendben volt-e továbbképzés, az elégedettségi kérdőíveket tényleg feldolgozták-e és a képzésen elsajátítottak-e valóban hasznos tudást, készségeket, akkor nem körvonalazódik konkrétan az eredményesség. Vannak ugyan itt-ott helyszíni ellenőrzések, de ezek inkább formai, mint tartalmi jellegűek.

Az EU-s pályázatok megvalósítása során tartott képzéseken mennyiben más a helyzet?

Ezek sajátos ügyek, ez túlmutat ezen a szabályozáson. Az EU-s pályázatokhoz kapcsolódó képzések problémáinak a megoldása nem elsősorban a jogszabályokban van, hanem az uniós pályázatok tervezésénél, a pályázati kiírásokban. Itt az az egyik gond szerintem, hogy az EU-s forrás megszerzési vágya és a jogszabályok által előírtak között van egy torzulás, és ez általában úgy hat, hogy a hazai pedagógus-továbbképzési rendszerben előírt szabályrendszer torzul az EU-s források hatására, és nem visszafelé. Tehát nem az történik, hogy a pedagógus-továbbképzések rendszere az uniós fejlesztésekhez kötött továbbképzési eredményeket produkál, hanem az, hogy a nagyszámú, hirtelen megjelenő továbbképzések hatására egyesek túl rugalmasan tekintenek a szabályokra. Nyilván nem az akkreditációs eljárásra, mert az adott keretrendszer, hanem a lebonyolítási, megfelelési szabályokra. Óhatatlanul olyan nagy tömegű igény jelentkezett az EU-s keretek közötti továbbképzésekre, hogy ez akaratlanul is ezzel járt együtt, de ez meg sok esetben lefelé nivellálta a képzések színvonalát.

Nyomtatás
« előző oldal
következő oldal »