Ugrás a tartalomhoz

Változás küszöbén a pedagógus-továbbképzés

2013. április 17.

Szerteágazó és nagyon nehezen átlátható kínálat alakult ki a pedagógus-továbbképzésben, többek között ezért is megérett az idő a tartalmi és szerkezeti átalakításra – véli az Emberi Erőforrások Minisztériuma Köznevelés-irányítási Főosztályának vezetője. Brassói Sándor szerint az eddiginél nagyobb hangsúlyt kell fektetni az ellenőrzésre és a minőségbiztosításra. A főosztályvezető úgy látja, főként olyan továbbképzések kellenek, amelyek a mindennapi munka hatékonyságát, eredményességét, minőségét növelik.

Miben látja a pedagógus-továbbképzések jelenlegi rendszerének erősségeit, illetve gyenge pontjait?

Brassói SándorNagy erőssége a történetisége, az, hogy Magyarországon ez a rendszer 1997-ben egyáltalán létrejött, szinte elsőként az összes hazai ágazat közül. A közoktatási törvény és a hozzá kapcsolódó 277/1997. (XII. 22.) kormányrendelet a pedagógus-továbbképzésről, a pedagógus-szakvizsgáról, valamint a továbbképzésben részt vevők juttatásairól és kedvezményeiről tette lehetővé azt, hogy az ágazatban dolgozó pedagógusok számára kötelezően előírt, államilag jelentős mértékben honorált továbbképzést, élethosszig tartó tanulási lehetőséget indított el, valósított meg. Szintén nagyon fontos volt, hogy ettől kezdve szabályozottá vált a továbbképzések akkreditációjának eljárásrendje, az, hogy ki, hogyan, milyen feltételekkel mit akkreditáltathat. Lényeges lépés volt, mert átláthatóvá vált a társadalmi, a piaci szereplők számára, hogy milyen menetben, hogyan, hova kell benyújtani a továbbképzések alapításához szükséges dokumentumokat, mennyit kell fizetni azért, hogy ebből továbbképzési engedély legyen. A rendszer szerintem nagyon korszerű volt és most is az. Végső soron az akkreditációs jegyzék mutatja a pedagógus-továbbképzés kínálati oldalát, a jogszabályok pedig megteremtik a kereteit annak, hogy a pedagógusok ebből milyen feltételekkel, hogyan választhatnak.

Véleményem szerint felépítésében, szerkezetében a pedagógus-továbbképzési rendszer egy jól kitalált és felépített rendszer. Mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy - legjobb emlékeim szerint 2000-ben vagy 2001-ben - egy OECD-projekt, aminek a mottója az volt, hogy „what works" („ami jól működik az oktatási rendszerekben") keretei között jó gyakorlatként nemzetközi összehasonlításban is bemutatásra került a magyar továbbképzési rendszer. Magát a rendszert akkortájt korszerűen, az akkori kihívásokhoz illesztve építették fel. Ám az óta sok idő eltelt, mialatt megjelentek az árnyoldalai és ezzel együtt a problémái is. Éves szinten kezdetben sok milliárd forint állami kötött felhasználású normatíva jelent meg a költségvetési törvénybe beépítve, hogy a pedagógusok szakmai fejlődésének anyagi garanciája is legyen. Világossá vált nagyon korán a piaci alapon működő pedagógiai szakmai szolgáltatók számára, hogy ha bármelyikük továbbképzést akkreditál, indít, szervez, és kellőképpen reklámozza, bevételre is számíthat, hiszen a pedagógusok számára kötelező volt a továbbképzéseken való részvétel. Addig, amíg ez az akkoriban jelentősnek mondható állami támogatás benne volt a normatíva oldalról, egyik oldalon megjelenítette, ösztönözte a pedagógiai innovációt, az új és több tudás elérését széles pedagóguscsoportok számára, másik oldalon viszont egy kicsit – ezt csak óvatosan mondom ki - talán ösztönzött egyesekben anyagi haszonszerzést is. Nyilván nem lehet leszűkíteni a továbbképzések körét, van köztük tantárgyi, műveltségterületi, vezetési, didaktikai, iskolatervezési értékelés stb. A különböző célú továbbképzések között azonban megjelentek olyanok is, amelyeknek az iskolai alkalmazhatósága kétséges. A képzést bármelyik pedagógus választhatja, így akadnak olyanok is, akik inkább kényelmesebb, játékosabb, nem szaktárgyi, szaktudományi módszertani felépítésű továbbképzést választanak, mivel ezt is kifizetik, vagy inkább kifizették a számukra. Ezért egyesek olyan továbbképzést végeztek el, ami a pedagógustevékenységnek egy periférikus területéhez kapcsolódik csupán. Látva az elmúlt 15 év alatt az akkreditációs kérelmeket, hihetetlen szerteágazó és nagyon nehezen átlátható kínálat alakult ki, számos, sok szempontból valójában nem hatékonyan alkalmazható továbbképzés a továbbképzések „piacára" került.

Milyen szerepet játszik a problémák kialakulásában a központi finanszírozás?

Az egyik csomópont mindenképpen az, hogy kell-e az államnak anyagilag támogatnia a pedagógus-továbbképzéseket? Én azt gondolom, hogy továbbra is feltétlenül kell. Az más kérdés, hogy milyen mértékben, arányban kell hozzájárulni ahhoz az érintett pedagógusnak és az államnak.

Már korábban is sokszor felmerült, hogy legyen alanyi jogon ingyenes a pedagógus-továbbképzés. Tudjuk, hogy ez nem jó irány, mert ha valami ingyenes, akkor erodálódik annak az értéke a kedvezményezettek részére. Ha valaki helyett teljes mértékben kifizetik a továbbképzés árát, kevéssé mérlegeli az anyagi következményeket. Ha viszont neki kell megfizetnie a továbbképzés árát, az már egy kemény kérdés, ekkor körültekintőbben dönt, hogy milyen továbbképzésre fordítja anyagi javait, tehát mérlegelnie kell. Az előző kormányzati ciklusban már beépült több korlátozás a kormányrendelet legutóbbi nagy átfogó módosítása során. 2008-2009-ben indult el az a „szűkítést" előidéző folyamat, amikor az intézményvezetők számára az intézményvezetői kompetenciák megszerzésére való felkészítés, a tanároknak pedig kimondottan a megújító jellegű továbbképzés került előtérbe, mint magas prioritás. A továbbképzési normatívát, támogatást alapvetően ebben az irányban kellett felhasználnia az intézményeknek. Ekkor körvonalazódott először szerintem az az irány is, hogy „ne virágozzék ezer virág" a piacon, hanem a pedagógusok inkább azokra a továbbképzésekre menjenek el, amelyekből az iskolai munkájuk során a legtöbbet hasznosítják majd. Egyrészt nincs már pénz arra, hogy bárki bármiféle továbbképzésre menjen és azt az állam finanszírozza. Másrészt pedig a tanárok, igazgatók, intézményvezetők, szakemberek inkább törekedjenek olyan tárgyú, témájú továbbképzéseken részt venni – hiszen őket ezalatt helyettesíteni kell –, ami a mindennapi munkájuknak a hatékonyságát, eredményességét, minőségét növeli. Számtalan kutatás volt a különböző EU-s projektekben már korábban is, megelőzve a TÁMOP 3.1.5-öt, amelyek vizsgálták a pedagógus-továbbképzéseket. Mi is felkértük a pedagógiai szakmai szolgáltatókat, továbbá az Oktatási Hivatalt, illetve elődjét (az OKÉV-et), hogy készítsenek elemzéseket ilyen tárgykörben. Tehát látszott már korábban is, hogy itt váltani kell. A kérdés az volt, hogy milyen irányba, és mekkorát. Az idő mindenképpen megérett arra, hogy a pedagógus-továbbképzési rendszerben legyen tartalmi és szerkezeti átalakítás is.

Milyen hatással vannak a pedagógus-továbbképzésekre az európai uniós források?

Az európai uniós források behozatala egy lényeges kérdés, hiszen ott kötelező feltétel volt a – projektek keretei között – a továbbképzésen való részvétel, hiszen indikátorszám-teljesítést igényelt a pályázó intézmények és a pedagógusok részéről. Ez viszont azzal is járt, hogy túllőtt a rendszer az eredeti célon. A pedagógus kollégák, akik munkájuk mellett családanyák, családapák, a hétvégéiket is nagy számban továbbképzéseken töltötték áldozatokat is vállalva a több tudás megszerzése érdekében a projektcélok teljesítése céljából. Számos jelzés érkezett, hogy a képzéseken sokan nem szívesen vettek részt. Az elmúlt öt évben ennek számos helyen hangot is adtak: „Jó, jó, de minek ennyi? Nem tudjuk teljesíteni, mert bár elmennek a kollégák, eközben nem tudjuk helyettesíteni őket". Így tehát, ha hétköznap voltak a képzések, a helyettesítés okozott gondot, ha péntek, szombat, vasárnap, akkor meg a pedagóguscsalád sínylette meg. Így válhat sérülékennyé egy alapvetően jó rendszer.

Ön szerint a jelenleg képzést tartó cégek milyen felkészültséggel és milyen eredményességgel tartják a továbbképzéseket?

Erősen változó színvonalon, ez több, a témához kapcsolódó elemzésből világosan látható. Vannak pedagógiai szakmai szolgáltatást végző piaci alapú szolgáltató intézmények, és vannak direkt felnőttképző intézmények, melyek még nem pedagógiai intézetként működnek. Ezek nagyon egyenetlen és nagyon változatos továbbképzéseket szerveztek, szerveznek. Mindeközben nem is kevesen kiváló továbbképzéseket szerveznek, magas elégedettségi mutatóval, hallatlan szakszerűen és kiváló előadókkal, trénerekkel. Szerintem ez okozza a rendszer egyik legnagyobb problémáját. Tehát az, hogy nincs olyan rendszerelem, ami kiszűrné a silány programokat és képzőket a továbbképzési piacról! De arra is nagyon kell figyelni a változtatások közben, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket, mert ez a veszély is mindig fennáll ám!

Mennyire volt megelégedve a szaktárca az ellenőrzés és a minőségbiztosítás rendszerével?

Megmondom őszintén: nem igazán! Elég korlátozottan működött ez régebben és még most is korlátozottan, hiszen pár éve került be a rendeletbe, hogy az Oktatási Hivatal ellenőrizheti a képzőket az adott helyszínen. Mindez azonban mindig elsősorban attól függött, hogy van-e rá elég idő, van-e ehhez elegendő munkaerő, van-e elég forrás hozzá. Szerintem mindegyiknek fogytán van az Oktatási Hivatal. Ezért ez az ellenőrzés meglehetősen nagyvonalú vagy hiányos. Jól látható, hogy a továbbképzések szervezésében jelentős EU-s és állami forrás volt és még jelenleg is van. Komoly gond, hogy tulajdonképpen „bárki" elindíthat egy továbbképzési kérelmet akár úgy is, hogy a közoktatási, köznevelési célokhoz nem szorosan vagy csak nagyon távolról illeszkedő célokat teljesít. Azzal, hogy kitölti az akkreditációs kérelmet, akár a tervezett oktatók nevét is feltüntetve (ezek a személyek ilyen-olyan végzettséggel és kompetenciákkal rendelkeznek), bemutatja a szükséges igazolásokat, de ettől függetlenül még nincs meg a garanciája a továbbképzés színvonalának. A továbbképzők részére pedig az okozhat gondot, hogy valaki jelentkezik egy továbbképzésre, bekerül egy heterogén csoportba (településtől, iskolatípusoktól, végzettségtől függően), ahol felmerülhetnek érdekkonfliktusok: pl. mennyi ideig tartson a továbbképzés, mire helyeződjön a hangsúly? Pl. a 30 órába hogyan fér bele a tréning és az elmélet, lehet-e ezen rövidíteni, a szüneteket össze lehet-e vonni, esetleg később kezdődik a szombati etap, mert csak akkor ér be a vonat, amivel jönnek a résztvevők, és még sorolhatnám. Ez a képzőkre jelentős nyomást gyakorol. Előfordul az is, nem is ritkán, hogy nem feltétlenül kerül a továbbképzés teljes időben kitöltésre. A továbbképzők is nagyon változó minőségben tettek eleget a vállalt céloknak, és a tanárok elégedettsége is változó volt. Miközben voltak, akik felkészült szakemberekkel, nagyon releváns témákban, nagyon komoly továbbképzéseket szerveztek, szerveznek, a piac összetettsége miatt voltak és vannak olyan továbbképzések is, amik azért eladhatók ma is, mert azokat különösebb erőfeszítés nélkül is el lehet végezni. Ez egy súlyos gond. Felmerül a kérdés, hogyan lehet ezen változtatni, hogyan lehet erősíteni a rendszert, hogy a minőség jobb legyen? Ebbe a folyamatban illeszkedik egyrészt a pedagógiai szakmai szolgáltató intézmények egyfajta újraépítése a köznevelési törvény és a pedagógia-szakmai szolgáltatásokról szóló 48/2012. EMMI-rendelet keretei között, illetve annak szabályozása, hogy bárki nem szervezheti majd ezeket a továbbképzéseket a jövőben.

Van arról elképzelés, hogy miután teljesítette a pedagógus a hétévenkénti 120 óra továbbképzést, hogyan lehetne nyomon követni annak eredményességét?

Jelenleg zajlik a TÁMOP-3.1.5 pályázat megvalósítása, amely részben ezzel foglalkozik, ezért nagyon kíváncsi vagyok az abban megfogalmazódó javaslatokra. Nekem erre jelenleg nincs konkrét javaslatom. Ez egy izgalmas kérdés, de alapvetően a jelenlegi továbbképzések minőségbiztosítását sem látom megoldottnak. Az egész akkreditációs folyamat rendszere jogilag nagyon rendezett. Elkészítik, benyújtják, javítják, jegyzékre kerül, meghirdetik, bejelentik, lezajlik, majd kiadják a tanúsítványt, és az értékelőlapokat minden alkalommal kötelezően kitöltik. Ez rettentő lecsupaszítása a folyamatnak, de ezek az elemek mind afelé mutatnak, hogy a rendszer minőségbiztosított. Valahogy mégis az az érzésem, hogy jelentősen kellene még fejleszteni. Látva a TÁMOP 3.1.5 különböző beszámolókra készített prezentációinak tartalmát, a szakértők is ezt a megállapítást támasztják alá, és van remény jó koncepció kialakítására.

Nem lehetne a nemzeti köznevelésről szóló törvény végrehajtási kormányrendeletében szabályozni, hogy milyen kötelezettségei vannak a pedagógusoknak egy továbbképzés elvégzése után?

Abszolút lehetne, és nagyon jó lenne, ha a megújítási javaslatok között ez is szerepelne. Beépülhetne akár a pedagógus-továbbképzésről, a pedagógus-szakvizsgáról, valamint a továbbképzésben részt vevők juttatásairól és kedvezményeiről szóló 277/1997. (XII. 22.) kormányrendeletbe, akár külön rendelkezésként, vagy a pedagógus-életpályába, az azt szabályozó kormányrendeletbe lehetne beépíteni valamilyen módon. Nagyon hasznos lenne például, ha valaki elvégez majd egy tanfolyamot, amelyen a személyisége fejlődött, a tudása gyarapodott, egy csomó új tapasztalatra tett szert, akkor erről valamiféle összefoglalót készítene a kollégái számára. Egyébként ezt sokan megteszik e nélkül is. Persze létezik egy „önműködő rendszer" is. Tanárként én is voltam olyan továbbképzésen, ami kiemelkedően jó volt, az előadó nagyon jókat mondott, mindenki csüggött a szavain. Olyan is volt, ami vacak volt, akkor borzasztóan el voltam keseredve, az egésznek semmi értelme nem volt, csak kidobtunk egy csomó időt és pénzt. Az ilyeneknek persze a szakmában híre megy, a képzéseknek visszhangja van, de a probléma az, hogy ez nem hivatalos külső kontroll, nem átlátható és főként nem hiteles információs csatornákon terjed. Egyes vállalkozások közvetlenül keresik az iskolákat, kínálják a „portékát". De ha nincs ott a továbbképzések mögött valamely rendszeres és átlátható ellenőrzési forma, ami igazolja, hogy tényleg rendben volt-e továbbképzés, az elégedettségi kérdőíveket tényleg feldolgozták-e és a képzésen elsajátítottak-e valóban hasznos tudást, készségeket, akkor nem körvonalazódik konkrétan az eredményesség. Vannak ugyan itt-ott helyszíni ellenőrzések, de ezek inkább formai, mint tartalmi jellegűek.

Az EU-s pályázatok megvalósítása során tartott képzéseken mennyiben más a helyzet?

Ezek sajátos ügyek, ez túlmutat ezen a szabályozáson. Az EU-s pályázatokhoz kapcsolódó képzések problémáinak a megoldása nem elsősorban a jogszabályokban van, hanem az uniós pályázatok tervezésénél, a pályázati kiírásokban. Itt az az egyik gond szerintem, hogy az EU-s forrás megszerzési vágya és a jogszabályok által előírtak között van egy torzulás, és ez általában úgy hat, hogy a hazai pedagógus-továbbképzési rendszerben előírt szabályrendszer torzul az EU-s források hatására, és nem visszafelé. Tehát nem az történik, hogy a pedagógus-továbbképzések rendszere az uniós fejlesztésekhez kötött továbbképzési eredményeket produkál, hanem az, hogy a nagyszámú, hirtelen megjelenő továbbképzések hatására egyesek túl rugalmasan tekintenek a szabályokra. Nyilván nem az akkreditációs eljárásra, mert az adott keretrendszer, hanem a lebonyolítási, megfelelési szabályokra. Óhatatlanul olyan nagy tömegű igény jelentkezett az EU-s keretek közötti továbbképzésekre, hogy ez akaratlanul is ezzel járt együtt, de ez meg sok esetben lefelé nivellálta a képzések színvonalát.

Milyen témájú képzéseket tartana a legszükségesebbnek?

Az egyik terület az intézményvezetők, a vezetés területe, hiszen ők irányítják a köznevelési intézményeket, bennük egy csomó készséget kellene kialakítani, hogy jobban tudjanak vezetni, irányítani tekintettel arra, hogy elengedhetetlen a vezetői kompetenciák folyamatos szinten tartása és fejlesztése. Ez mindig is aktuális téma volt, nem gondolom, hogy ez nagy újítás lenne. A másik területe nyilván a pedagógus életpálya rendszere és az azzal kapcsolatos továbbképzések. Akik a pedagógusminősítés értékelési folyamatában részt szeretnének venni, azokat fel kell felkészíteni a - részben a 3.1.5 projekt által alapelemeiben előállított - portfólióelemek és pedagógusok értékelési folyamatának helyi szintű elemzésére. A harmadik fontos terület a szakmai ellenőrzés rendszere a köznevelésben, vagyis a lassan felálló tanfelügyeleti rendszer. Erre is ki kell építeni egy, az érintetteket felkészítő továbbképzési rendszert, amihez illeszkednie kell a szaktanácsadói rendszernek is. Fel kell készíteni a jövőbeli szakértőket és szaktanácsadókat munkájuk elvégzésére. Ez először nyilván a TÁMOP 3.1.5 projekt keretein belül történik, de ezen túlmenően be kell, hogy épüljön a továbbképzési rendszer egészébe.

A vezetés módszertana is fejlesztésre szorul?

Persze, fontos, hogy az intézményvezető hogyan tud bánni az emberekkel, hogyan tud bánni azzal a helyzettel, ami ránehezül. Nagyon nehéz feladat egy óriási, ingoványos és folyton változó jogszabálytömeg keretei között, egy átalakuló fenntartói, irányítói struktúrában, sokszor fáradt emberekkel menedzselni ezt a problémát.
Mindenképpen azt gondolom, az intézményvezetői „managementet", a managerkészséget és a managerkészség szerves részét képző kommunikációs készséget, a csapatépítési tudást építő készséget is ki kell dolgozni. Sok olyan igazgató van, aki igazából nem készült fel ezekre a feladatokat, tehát nem tudja a konfliktusokat, érdekkonfliktusokat ügyesen úgy kezelni, hogy azok ne gerjesszenek további belső feszültségeket. Sok olyan probléma van az intézményen belül, például az óraszámok, tantervek, tankönyvválasztás, „problémás" gyerekek, amivel kapcsolatban nem tudnak máshoz fordulni az érintettek, csak a vezetőhöz. Egy nagyon kemény, zárt rendszerekben gondolkodó, autoriter igazgató, akihez félnek odamenni egy-egy problémával a tanárok, szülők, diákok: komoly akadálya lehet az intézményi belső fejlődésnek, a gyors alkalmazkodási folyamat megvalósításának. Tehát az igazgatóknak az erre való felkészítése fontos, központi kérdés, hiszen ők kulcsszereplők. A pedagógus-szakvizsgára felkészítő képzések rendszere ugyan alkalmas erre, mert az intézményvezetői szakvizsga, végzettség, szakképzettség során beépülnek ezek a készségek, amelyek fontosak, szükségesek, de nem biztos, hogy ezt az igazgatók minden esetben használják is majd, holott komolyan kellene venniük. De ez csak egy téma, számos más területről is beszélgethetnénk még.

A továbbképzések típusai (pl. kevert képzés, távoktatás, folyamatba ágyazott képzés) közül melyikre helyezné inkább a hangsúlyt?

Attól függ, hogy mi a képzés témája. Azt gondolom, hogy egy szaktárgyi módszertani képzés vagy intézményvezetői képzés is lehet kevert képzés. De pl. ezt a képzéstípust egy pedagógus-életpályához kötődő értékelő szakértőnek azért kevésbé látom hasznosnak, mert úgy gondolom, hogy őket ott, helyben, központilag szervezett és egységes elvek, tananyag és értékelés mentén, szervezett továbbképzésen kell felkészíteni. Ezeknek olyan típusú képzéseknek kellene lenniük, amelyeket pl. az Oktatási Hivatal csinál évek óta tantervi, tankönyvi szakértők számára a felkészítésük során.

Ön szerint milyen szerepet töltenek be jelenleg a pedagógus-továbbképzésben a felsőoktatási intézmények?

A felsőoktatási intézmények, pedagógusképző intézmények már évek óta egyértelműen elmozdultak a szakirányú továbbképzések felé. Számukra ugyanis ebből származhat jelentősebb bevétel, hiszen ezek 4 féléven át zajló képzések, félévente 180 - 200 ezer forintot vagy akár magasabb összeget igényelnek, és az a pedagógus, aki elkezdi ezeket –érthetően–, nem hagyja félbe. Ezek esetében jóval biztosabb a bevétel, mint pl. a sok, kis, 30 órás továbbképzés esetén. Ha ilyen szempontból nézzük, a felsőoktatási intézmények egyik oldalról learatták a továbbképzési rendszerből ezt a területet és az ezzel járó anyagi előnyöket. De ugyanakkor számukra is ott volt a lehetőség, hogy a 30-60-120 órás képzések piacán is pozíciókat szerezzenek, de erről a „piacról" gyakorlatilag teljesen kivonultak, pontosabban be sem léptek erre e területre, néhány esettől eltekintve. Jelenleg is létezik, de csak elvétve, általuk szervezett 30-60 órás képzés. Ilyen lesz most az etika- és az erkölcstan-továbbképzés, amit több egyházi felsőoktatási intézmény elindított.

Ön szerint változni fog a felsőoktatási intézmények szerepe a pedagógusok továbbképzésében?

Felsőoktatási intézmények – ha jól láttam a folyamatot – viszonylag ritkán szerveznek szakmódszertani továbbképzést, pedig sokkal több keresnivalójuk lenne ezen a területen. A felsőoktatási intézmények a tudomány fellegvárai, ahol inkább a több, a szaktárgyi, szaktudományi tudást bővítő képzést találunk (pl. biológiával kapcsolatos ismeretet adnak át a biológia tanároknak), hogy a saját szaktárgyukból legyenek felkészültebbek. A tanításmódszertan területén ez már kevésbé jellemző. Az új szabályozás irányában azonban a felsőoktatásnak nagyobb szerepe lesz a pedagógus-életpályába való bevonódás miatt is. A tervek szerint a felsőoktatási intézmények delegáltjainak szerepük lesz például a minősítő bizottságban. Eleve a pedagógus-továbbképzés új rendszerében erősödni fog a felsőoktatási intézmények, a pedagógiai intézetek, kabinetek, a felsőoktatási tanárképző intézmények szerepe. A felsőoktatási törvény kötelezően előírja, hogy a pedagógusképző felsőoktatási intézmények mellett tanárképző központokat kell létrehozni, melyek a tanárképzés szakmai, tartalmi, szervezeti és tudományos feladatainak összehangolása, valamint az elméleti és gyakorlati képzés szervezése mellett részt vesznek majd a pedagógus-továbbképzésben, a pedagógiai kutatásokban, a pedagógusok minősítési eljárásában. Ezáltal biztos, hogy erősebb lesz az együttműködés ezekkel az intézményekkel. Egyébként továbbra is megmaradnak a kisebb: 30-60-120 órás tanfolyami jellegű továbbképzések. Ezek rendszeréhez most nem nyúlunk hozzá. Aki megfelel a szabályozóknak, az éppenséggel ezeket a képzéseket akkreditáltatni, indítani tudja majd. A továbbképzési rendszer megújítása érdekében a közeljövőben a pedagógus-továbbképzésekre vonatkozó rendelet módosítását tervezzük.

Az interjút készítette: Schlotter Judit és Szentandrási Péter 2013 márciusában

 


vissza az előző menü szintre
ugrás a lap elejére
ugrás a főoldalra
vissza a normál változatra