Az Oktatási Hivatal elnöke az „államosításról”

A TÁMOP-3.1.10-es kiemelt projekt keretében készülő szakértői interjúk első állomásaként Mandák Csaba közoktatási szakértő beszélgetett dr. Princzinger Péterrel az Oktatási Hivatal elnökével a helyi oktatásirányítás fejlesztésének szükségességéről. (Az interjú a tanévkezdést közvetlenül megelőzően készült.)

Elnök Úr! Egy kérdés erejéig próbáljon meg elvonatkoztatni attól, hogy Ön az Oktatási Hivatal elnöke, és röviden foglalja össze, hogy milyennek látja ma a magyar közoktatás helyzetét.

Azt gondolom nem olyan nehéz szubjektív képet alkotni, ha az embernek gyereke van – nekem konkrétan két fiam van – a kisebbik öt, a nagyobbik hat éves, lényegében szinte iskolaválasztás előtt állunk, ezért tudom szülői szemmel is nézni a dolgot. Három dolgot emelnék ki. Az első, hogy nagyon vegyes és nagyon sokféle. Vegyes a színvonal, vegyesek az intézményméretek és vegyesek az intézményi profilok. Ezt, ha akarom, értelmezhetem, sokszínűségként, gazdagságként és alternativitásként – ilyen értelemben pozitív, viszont, ha akarom, akkor láthatom a színvonalkülönbséget, esélykülönbséget és a társadalmi mobilitást akadályozó szisztémaként.

Másik benyomásom, hogy az oktatási rendszerünk hihetetlenül aprólékosan, mélyen a részletekbe menően szabályozott. Ha egy hasonlattal akarok élni, azt mondom: állam az államban. Végül a társadalmi el nem ismertség, az iskolai erőszak, a pedagógusok jövedelmi problémái, gondok, nehézségek; a meg nem történt rendszerváltás, elmaradt rendszerváltozás, illetve a régi struktúra fönnmaradása, a régi struktúrák megismétlődése.

Ön szerint miért van szükség szerkezetátalakításra?

A mai magyar közoktatásnak a legnagyobb problémája – és ehhez nem kell közoktatási szakértőnek lenni, ezt bármelyik szülő is tudja – mondjuk úgy, hogy nem biztos, hogy kellő mértékben szolgálja azt a funkciót, ami az esélyteremtés, a társadalmi mobilitásnak az elősegítése. Másik oldalról megfogalmazva, fönntartja az eredendően meglévő szociális és gazdasági adottságokból adódó különbségeket települések, családok és gyerekek között. Hogy ezt a társadalmi viszonyok konzerválására alkalmas tulajdonságát gyengítsük a közoktatásnak – magyarul az a gyerek, aki pl. Hajdúnánáson iratkozik be általános iskolába, annak közel ugyanannyi az esélye vagy majdnem ugyanannyi esélye legyen arra, hogy 23 évesen a Corvinus Egyetemen nemzetközi gazdálkodás szakon két nyelvvizsgával lépjen ki az életbe, mint annak a gyereknek, aki Budapest XXII. kerületébe, a második Rózsadombra született – ebben határozottan hiszek. Ennek a célnak az irányába való elmozdulás az, amire bátran mondom, hogy szinte mindent legitimál.

Ön napi szinten foglakozik az egész köznevelési rendszer, a közoktatási rendszer átalakításával. Most vagyunk annak a tanévnek az elején, amikor az első nagy változás bekövetkezik: a tanév felénél életbe lép a Nemzeti köznevelési törvény. Félévkor megtörténik a fenntartói átadás-átvétel is és ez biztos, hogy egy nagyon mozgalmas időszak lesz. Önt, az Oktatási Hivatal elnökeként jelen pillanatban mely kérdések foglalkoztatják leginkább az átalakítással kapcsolatban?

Én az átalakítási folyamatot hivatali feladatként értelmezem, úgy gondolom, hogy evidens célunk és feladatunk, hogy létrejöjjön az a jogi állapot, miszerint annak a közel háromezer közoktatási intézménynek, amelyek ma települési önkormányzatok fenntartásában állnak megtörténjen a közhiteles nyilvántartástartásába vétele, mégpedig úgy, hogy 2013. január elsejétől egyértelműen lássuk, ki gyakorolja a fenntartói jogokat- a magyar állam, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ vagy a járási hivatalok.

A másik nagyon fontos dimenzió, hogy ebben az átalakuló rendszerben ne vesszenek el – az átalakítás miatt – a közoktatási intézmények beiskolázási rendszerének elmúlt évekre visszamenő mutatói, eredményei. Tehát, amikor majd az adott intézmények esetében vizsgáljuk a hatékonyságot, eredményességet és méltányosságot, akkor járási, megyei és országos szinten is láthatóak legyenek a változások. Ez szakmailag elképesztően izgalmas, informatikailag pedig óriási kihívást jelentő feladat. A harmadik dolog az, hogy röviddel az állami átvétel után olyan megyei fejlesztési tervek szülessenek, amelyekben a TÁMOP-3.1.10 projektben végzett országos helyzetfelmérések eredményei is hasznosulnak. Ezek az eredmények természetesen hatással lesznek a megyei fejlesztési tervekre.

A fejlesztési tervekből átszervezési döntések és javaslatok fognak születni, ami azt jelenti, hogy a fenntartók igazi, létező döntési helyzetbe kerülnek. El kell majd dönteni, hogy hol kell iskolának lennie, hol nem kell, hol kell esetleg összevonni, hol kell az egyiket a másik tagintézményévé tenni és hol kell évfolyamokban alsó felső tagozatoknak az átszervezésében gondolkodni. Tehát a korábbiaknál nagyobb mennyiségű átszervezési döntés fog születni. Természetesen megvan ennek a ciklikus normális dinamikája. A fenntartók általában a tavasz folyamán a jogszabályban meghatározott időpontig előkészítik és meghozzák azokat a döntéseket, hogy a következő tanévbe milyen átszervezési lépésekkel akarnak továbbhaladni.

Én arra számítok, hogy ezekből a megyei fejlesztési tervekből következően nagyobb mennyiségű ilyen típusú átszervezési döntés fog születni. 2013 szeptemberére vonatkozóan ez a hivatalnak nagyobb munkaterhet, nagyobb odafigyelést, de több hibalehetőséget is jelent, tehát semmiféleképpen nem ronthatjuk el. Sőt azt is vegyük figyelembe, hogy 2013 szeptembere gyakorlatilag már a következő választási kampány időszaka, ezért én ilyen határidőkben és feladatokban értelmezem a fejlesztést.

Tulajdonképpen válaszolt a következő két kérdésemre. Pont azt akartam kérdezni, hogy milyen reményekkel, milyen félelmekkel áll neki ennek az időszaknak?

Igen, én az első olyan prezentációkor, ahol önkormányzati szakemberek és iskolaigazgatók voltak elmondtam azt, hogy az állam át fogja venni az önkormányzatoktól a fenntartói jogot, és megpróbáltam – az akkor rendelkezésünkre álló információk alapján, a hivatal nézőpontjából – értelmezni az átalakítást, akkor először lefagyott a közönség. Ez már jó másfél évvel ezelőtt volt, majd fölháborodtak és azt mondták – hogy veszi a bátorságot az Oktatási Hivatal elnöke, hogy ilyeneket mondjon? A politikai döntésről már mindenki tudott, de hát le volt-e már ez valahova írva, ezt elfogadta-e már, kimondta-e már, deklarálta-e már valaki, hogy ennek meg kell történnie, és hogy így kell megtörténnie? És mi pedig az Oktatási Hivatalon belül elkezdtük alakítani – természetesen a megszülető politikai döntések függvényében- azokat a szakmai anyagokat, amik születtek ebben a témakörben. És egyszer csak az derült ki, hogy igazunk lett!

Én erről az egészről azt gondolom, hogy lehet valami ellen tiltakozni meg berzenkedni és teljesen jogos, hogyha félnek tőle, mert hiszen soha nem látott mértékű változás, méghozzá nagy horderejű változás lesz. Mindenki tudja, hogy ebből a nagy horderejű változásból adódóan ki lesz rakva az asztalra az igazság, a valóság. Egyértelműen láthatóvá válnak azok az információk, amik ma lepel alatt vannak. Mondok egy példát: a napnál világosabb lesz, egyenesen intézmény mélységig, hogy melyik intézményben mennyi azoknak a pedagógusoknak a száma, akik a törvényben előírt képesítés nélkül tanítják azt, amit tanítanak. Biztos, hogy sok mindenkinek fájni fog egyéni és közösségi szinten is, lesznek érdeksérelmek, de – idézőjelben – hosszútávon ahhoz, hogy a közoktatási rendszer egy egészségesebb módon tudjon működni, ahhoz ezt a műtétet most el kell végezni.

Mi mindenen múlik, hogy ez egy jó minőségű rendszer legyen? Mi minden kell ahhoz, hogy minőségi oktatásunk legyen?

Rengeteg dolog, és ebből a fenntartói jog átadás egy láb a sok közül. Az egyik nagy félreértésre okot adó kérdés, ami övezi ezt az átalakítást, vagy ahogy mondják „államosítást", hogy mitől és miért lesz attól jobb a helyzet, ha az állam lesz a fenntartó? Én erre azt szoktam válaszolni, hogy a kérdés teljesen jogos: önmagában attól, hogy az állam lesz a fenntartó, sem jobb, sem rosszabb nem lesz a helyzet. Amit viszont fontos megérteni, hogy az állami fenntartás nem cél, hanem eszköz.

Az államnak azért kell átvennie az intézményeket, mert addig, amíg az iskola szervezetéről, működéséről, gazdálkodásáról és pedagógiai programjáról, tehát minden lényeges tulajdonságáról egy települési önkormányzati képviselőtestület szintjén születik meg a döntés, addig teljesen törvényszerű, hogy az egymáshoz földrajzilag viszonylag közeli, tulajdonképpen összetartozó területen élő gyerekeknek, diákoknak a közoktatási szolgáltatások megszervezése nem tud azonos lehetőségeket biztosítani. Az önkormányzatok anyagi lehetőségei között nagyok a különbségek, ami tulajdonképpen meghatározza a közoktatási minőségüket és tulajdonságukat.

Itt viszont fontos kiemelni, hogy léteznek olyan önkormányzatok és kistérségi társulások is, akik lényegében ugyanolyan motívumtól vezérelve, ugyanazokkal a módszerekkel és eszközökkel, amivel mi a TÁMOP 3.1.10-ben országosan elképzeljük előkészíteni az áttervezést, azt, ők már helyi szinten megvalósították. Ezeken a településeken nem az történt, hogy tanárokat bocsátottak el, vagy iskolákat zártak be, hanem az történt, hogy a meglévő erőforrásaikat, amik egyébként intézményenként külön-külön szűkösnek bizonyultak, ésszerűbben tudták elosztani. És történt mindez úgy, hogy senki sem kényszerítette őket és az eredménnyel mindenki elégedett volt – az önkormányzatok, a szülők és a diákok is.

Hadd kérdezzek rá a nagy rendszerek együttműködésére. Egyrészt most van kialakulóban a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ, az Oktatási Hivatal hivatalként a része a magyar közoktatás működtetésének. Hova csatornázódnak be jelen állás szerint pedagógiai intézetek és a szakmai fejlesztések központjai? Hogyan érinti az átszervezés a tankerületeket?

Hogyha megengedi, akkor én egy picit messzebbről indítanám. A 1998-99 és a 2000-es években, hogyha valaki ránézett a magyar oktatásirányítás szervezeti térképére, akkor azt látta, hogy 20 és 30 közötti volt a minisztériumi háttérintézmények száma. Ezeknek a háttérintézményeknek az integrálgatása 2002-ben már elkezdődött. Csak hogy egy-két példát mondjak, a Kiss Árpád Oktatási Szolgáltató Intézet bekerült az OKI-ba; a Sulinet Programiroda a minisztériumból bekerült az Educatioba; a Győri Közoktatási Informatikai Iroda ugyancsak az Educatioba; és sorolhatnék még. Volt, olyan szervezet, amelyiknek csak infrastruktúrát biztosítottak, de volt olyan is, amelyiknek effektíve ő volt a szakmai működtetője.

Tehát, volt egy tisztulási folyamat. Az átalakulás 2006 és 2010 között egy második hullámban teljesen befejeződött, és teljesen letisztultak a keretek. Megszületett az Oktatási Hivatal a volt OKÉV szervezeti bázisán, akkor már magába foglalva a Magyar Equivalencia és Információs Központot. Magyarul: most, ha hatásvadász akarnék lenni, azt mondanám, hogy összenőtt, ami összetartozik. Tehát minden, ami állami nyilvántartás, minden, ami hatósági ügyintézés, engedélyezés, az 2006-2007-ben az Oktatási Hivatalban került egybefoglalásra. Ugyanakkor a szolgáltatói vonalon is volt egy ugyanilyen összerendeződés. A Professzorok Háza, ami már maga is sok mindent tartalmazott, és az Oktatáskutató Intézet is, ami azelőtt csak közoktatással foglalkozott. Ezt a kettő intézményt is összevonták, tehát ami fejlesztő, szakmai fejlesztő, kutató munka, az is egy szervezeti keretbe került.

És a harmadikról ne feledkezzünk el: bár most nem az EMMI-hez tartozik, nem az oktatási ágazat felügyelete alatt áll, hanem az NFM felügyelete alatt, ez az Educatio Nonprofit Kft, amiben benne van a volt Sulinova-ból minden, ami maradt és benne van az egykori Diákbónusz Kht. is, tehát ott meg minden összerendeződött, ami informatikai üzemeltetés és fejlesztés. Ide most tágabb értelemben a felvi.hu-t is beleértem, a sulinetet, meg a sulinet digitális tudásbázist. Tehát én azt gondolom, hogy az a fajta profiltisztítás, szervezeti elhatárolás, amire a józan ész szerint szükség volt, az végbement. Szerintem ez a jól működő helyes felállás.
Visszatérve a kérdésére: a döntési jogkörök tankerületi szinten fognak megjelenni, ahol az intézményrendszerek a járásokkal megegyező szinten lesznek. Szintén itt fog megjelenni még a járási kormányhivatal és a Klebelsberg Intézetnek a fenntartói képviselője is. Ebbe épül majd bele a szakmai felügyeleti rendszer, akik remélhetőleg a felsorolt döntési szintekhez is kapcsolódni fognak. A szakfelügyelet koordinációját és a minőségbiztosítását az Oktatási Hivatal fogja biztosítania, operatív működtetését pedig területi szinten kell majd megszervezni. A szakmai szolgáltatási szint, az újjá alakuló megyei pedagógiai intézetek koordinálásában, szervezésében fogja ellátni a feladatát. Az önkormányzatok rendelkeznek majd az adott ingatlannal, a működtetéshez szükséges vagyonnal és az infrastruktúrával.

Franciaországban található egy olyan rendszer, ahol a helyi érdekek működtetnek egyfajta prefektúra jellegű tanácsot, ahova csak helyi képviselők kerülhetnek be. Véleményezési és javaslattételi jogkörrel felruházva bele szólhatnak a közoktatás működésébe. Az átszervezés után a helyi érdekek hogyan tudják majd képviselni magukat az állami fenntartóval szemben? Van ennek valamilyen szintje, ahol a helyi érdekek bele tudnak szólni a döntési folyamatokba?

Ez intézményesen benne van a mostani rendszerben is. A megyei fejlesztési terv, ami hosszabb távon meghatározza, hogy egy adott megyében, és annak a tankerületeiben az iskolaszerkezet hogyan fog alakulni. A fejlesztési terv készítése során a kormányhivatal és az Oktatási Hivatal köteles az egyeztetésekbe az illetékességi területeken lévő önkormányzatokat bevonni és az itt megfogalmazott javaslatok figyelembevételével készült tervet kell továbbítani a miniszter felé. Nyilvánvalóan ebben a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ is benne lesz, mert számunkra ez értelemszerű, és ilyen értelemben józan javaslat a miniszter felé. Az biztos, hogy kizárólag olyan működőképes intézményrendszer jöhet szóba, ami rendelkezik helyi legitimációval.

Az elképzelhetetlen, hogy az Oktatási Hivatal a kormányhivatallal együttműködve, a helyi érdekek figyelmen kívül hagyásával megfogalmazott javaslatot tegyen. Az önkormányzatoknál az adott döntések azért születnek, mert azt gondolták, hogy a mi gyerekeinknek így és így lesz jobb. Az gondolom, hogy ezt a fajta helyi érdekeket szem előtt tartó gondolkodást nagyon fontos kihasználni. Fontos kérdés, hogy van-e ennek valamilyen szintje, ahol ezek a helyi érdekek bele tudnak szólni a döntési folyamatokba? Azt gondolom számos helyen az iskola lényegében a helyi közösség életterének a központja, illetve ott, ahol az önkormányzat ezt nem vállalja, ott feltételezem, hogy valamilyen lazább együttműködési megállapodás tudja ezt a célt szolgálni.

Az elmúlt évtizedben is akárhány statisztikát és összehasonlítást olvastam, az derült ki, hogy Magyarországon lényegesen több az X gyerekre jutó pedagógusok száma. Sőt EU-s pályázatok esetén az derült ki, hogy számos régióban lényegesen több épület van, mint ahány osztályt el tudnak helyezni. Kiderült, hogy egy iszonyatos kihasználatlan infrastruktúrát görgetünk magunk előtt. Eleinte csak a politikai megnyilatkozásokkor azt lehetett tudni, hogy folyik azért arról politikai vita, hogy milyen szintig nyúljon az államosítás. Voltak olyan érvek is, hogy teljeskörű, tehát, hogy intézményi vagyonnal, mindennel együtt vegye át az állam a működtetést. Tulajdonképpen egyszer csak lesz ennek az évnek egy adott pillanata, amikor látni fogjuk a számokat. Feltételezem, hogy az fog kiderülni, hogy iszonyatosan sok olyan épület van, ami most teherként ott maradt az önkormányzatok nyakán, merthogy nem racionális a működtetésük. Mit gondol Ön nem nem kéne racionalizálni és azt a pénzt, amit esetleg értékesítésből származik azt ugyanúgy visszaforgatni az oktatásba? Mondok egy nagyon egyszerű példát, amikor romos kastélyépületben folyik az oktatás, ami valójában nem működtethető iskolaként, mert semmilyen funkcióját nem tudja ellátni még egy átalakítás után sem. Nem lenne ésszerűbb az összes közoktatási intézményt átvenni az államnak?

Elméletileg igen, de az a helyzet, hogy én magam is inkább csak találgatni tudom, hogy miért nem, hogy végül is miért nem ebbe az irányba ment el az áttervezés. Olyan magyarázatokat találtam erre, hogy egyrészt valószínűleg valahol a döntés-előkészítési folyamatban valakik, akiknek egyébként az lenne a dolguk, hogy egy ilyen teljes körű államosítás esetén fölmérjék és átvegyék az ingatlan-állományt; valószínűleg egy kicsit megrettentek ettől a feladattól, de ezt csak feltételezem. A másik – és szerintem ez lehet, hogy alighanem azért az előterjesztők vagy az előterjesztést kidolgozók is gondolkoztak azon, hogy föl van-e készülve az oktatásirányítás arra, hogy a három ezer intézmény és a megannyi – ötezer hatszáz telephely – vagyongazdálkodási, épületüzemeltetési és közüzemi feladatait és szolgáltatási feladatait teljes körűen ellássa. Azt gondolom, hogy a realitással való kalkuláció nagyon fontos szempont volt. Én nem voltam annyira közel az előterjesztés előkészítésében, hogy erről én többet tudhatnék.

Mit gondol, sok olyan önkormányzat lesz, amelyik megpróbál visszaszerződni, megpróbál visszavállalni feladatokat az államtól?

Igen, ez részben egy fiskális-kérdés, tehát, maradt-e az önkormányzatnak anyagi mozgástere, ami ezt egyáltalán lehetővé teszi; másfelől szerintem, ez egy belső politikai, helyi politikai legitimációs kérdés. Átlag magyar választópolgárként azt gondolom, hogy nekem meglenne a sommás véleményem a saját településem önkormányzatáról, hogyha az nem ragaszkodna körömszakadtáig ahhoz, hogy bármilyen konstrukcióval, amennyire tud, annyira mélyen vegyen részt az oktatás szervezésében és irányításában. Ez lehet, hogy azért van, mert én egy öt ezer lelket számláló, egy iskolás településen lakom – ott is nőttem föl, oda is szeretném járatni majd mind a két gyerekemet iskolába –, de lehet, hogy ez egy ilyen lokálpatrióta hozzáállás. Én arra tennék egy nagyobb összegű fogadást, hogy ilyen lesz a többség.

Ha csökken a most nagyon jó ellátottságú iskolákban az ellátás, akkor mit gondol, az önkormányzat vissza tud annyit termelni?

Akkor nem fog csökkenni, ha szolgáltatás színvonala, az idézőjelben gazdag iskolákban vagy a gazdag településeken, ha kiderül, hogy ezeken a bizonyos gazdag településeken az oktatási ráfordításoknak egy meghatározott hányada elköltésre kerül – ilyen csúnya magyar szenvedő szerkezetben –, de valójában nem vásárol érte szolgáltatást a fenntartó. Ebben az esetben, ha véletlenül az derül ki – meglátjuk – hogy nagyon sok olyan szakköri óráért fizetnek, amit valójában nem tartottak meg, ha véletlenül az derül ki, hogy sok olyan csoportbontás van, amit semmi nem indokol, mert osztályszerkezetben kéne azokat az órákat tanítani; ha véletlenül az derül ki, hogy a polgármester feleségének a kötelező óraszáma ki van stafírozva, de nem lenne egyébként annyi óra, amennyit neki meg kellene tartania; tehát magyarul, ha az derül ki, hogy belső tartalékokkal „ki van vattázva" bizonyos intézmények költségvetése, és valójában ezzel lehet realizálni olyan, már költségvetési mértékben valamilyen nagyságrendet, szabad szemmel észrevehető megtakarítást, ami ráfordítható mások szolgáltatási színvonalának a javítására, akkor nem lesz színvonalcsökkenés. Tehát meglátjuk, hogy mi fog kiderülni. Az alap hozzáállásom nem az egyébként, hogy nem ilyen nagy „leleplező akció" lesz a 3.1.10, de nem lennék meglepődve, hogyha nagyon sok helyen az derülne ki, hogy azért olyan iskola költségvetése 2012-ben, „mert már 2011-ben is olyan volt". És a bázisalapon szokásos ugyebár a költségvetési gazdálkodásnak a logikája az az, hogy költsd el a pénzed, és jövőre könyörögj többért. És az előző évben is ez volt a logikája, meg az azt megelőzőben is, meg az azt megelőzőben is. 20 éve ez a logikája. A költségvetési szerv vezetője, a költségvetési gazdálkodásért felelős vezető abban érdekelt, hogy költse el a jóváhagyott költségvetését. Ha maradványa van, az nem jó, mert vagy elvonják, vagy kiderül, hogy rosszul volt tervezve, és hihetik azt, hogy ezek szerint pazarlóan gazdálkodik. Tehát ő akkor tudja azt demonstrálni, hogy ő jól tervezett, ha az utolsó fillérig minden pénzét elkölti. Ezt szándékosan leegyszerűsítem, mert közben nyilván vannak fejlesztési, karbantartási, javítási, és új feladatai. Meglátjuk, hogy hogy lesz. Sőt, most megint azt mondom, hogy egy ilyen interjúba szerintem belefér egy ilyen mondat – hogy ha az ember 20 éve lakik valahol, és át kell költöznie egy másik lakásba, ami 5 m2-rel kisebb vagy nagyobb, akkor legtöbb esetben a dologban nem az az izgalmas, hogy 5 m2-rel kisebb vagy nagyobb, hanem az hogy pakol ki mindent. Másképpen rendezi be az újat, és egyszerűen komfortosabban, könnyebben lélegzik az új környezetben, mint az előzőben, pusztán a rendrakásnak a ténye miatt. Azért tegyük hozzá ez is benne van.

Azzal kezdtük az interjút, hogy milyennek látja ma a magyar közoktatást. Zárásként egy kis jóslásra kérem: ha mennek tovább a reformok, ha mindent megteszünk úgy, ahogy elvárható és szeretnénk, milyennek látja 5 év múlva a közoktatás helyzetét?

Szakmai módszertani szempontból egy ugyanolyan gazdag jövőt képzelek el, mint amilyen a mostani; szervezeti irányítási szempontból egy letisztultabb, átláthatóbb, jobban, könnyebben irányítható rendszert képzelek el, mint a mostani; és felhasználói oldalról, kommunikációs szempontból egy könnyen megismerhető, az iskolák életéről, a pedagógiai munkáról, az iskolák szolgáltatásának a minőségéről a családok felé könnyen, gyorsan hozzáférhető, emészthető, megérthető információkat szolgáltató közoktatást képzelek el.